Szándékos vakság?

1956 - „Alice Stewart. 25 évébe telik, míg az angol és amerikai orvosi közvélemény el tudja fogadni azt, amit ő már 25 évvel azelőtt számokkal nyilvánvalóan igazol. Ez pedig az, hogy az állapotos édesanyákat ne tegyük ki röntgensugárzásnak, azért, mert a magzatok sérülni fognak, vagy legalábbis ennek a veszélye jóval nagyobb, mintha ez nem történik. 25 év.„ 

Sokszor éltem meg a munkahelyeimen, hogy a többség számára egyértelműnek tűnő negatív helyzetekkel nem történik semmi. 

• Van egy, a feladatára alkalmatlan munkatárs, mindenki tudja, hogy nem megfelelő a pozícióra, de nem történik semmi.
• Van egy struktúra, amiről mindenki tudja, hogy működésképtelen. Mégis marad minden a régiben.
• Van egy munkatárs, aki mérgezi a közösséget, verbálisan bántalmazó. Mégsem történik semmi.

 A sor a végtelenségig folytatható. Munkatársként rám ez különösen rosszul hatott, mert azt éreztem, hogy akinek lehetősége volna változást generálni, nem tesz semmit. Nem hallja meg, amit mondok, de legalábbis nem veszi figyelembe. Azt éreztem, hogy nem vagyok fontos, nem fontos, amit gondolok és legfőképpen, nem zavar senkit, hogy folyamatosan negatív impulzusokat kapok. Ez a környezet kiváló táptalaj a kiégésre. 

Úgy nevezik ezt: szándékos vakság. 

A téma kapcsán Pál Feri témába vágó előadásait hívtam segítségül. Miért tudnak ezek a helyzetek mégis megtörténni? Miért lehet 25 évig mégis elfogadni a várandós nők röntgenezését? 

Mivel tápláljuk a szándékos vakságot? 

• Hiedelmek

Mértékkel mindent lehet. Ha nem megy túl valami egy bizonyos mértéken, akkor az nem fog ártani. 

„Ha valami nem megy át egy bizonyos mértéken, akkor az nem árthat, beleértve a röntgensugarakat is..” 

„xy túlérzékeny, biztos nincs akkora probléma, mint ahogy ő előadja…”

 „20 éve így működik.. miért kellene éppen most változtatni?” 

„Senki nem halt még bele egy kis munkahelyi feszültségbe.. hagy veszekedjenek…” 

• Érzelmek

Elkezdjük szelektálni az információkat, mégpedig nagyon gyakran a nem tudatos célunk az, hogy bizonyos információk ne kerüljenek közel hozzánk azért, mert érzelmileg megterhelnek. 

„Ha visszajelzem xy-nak, hogy valamiben változtatni kellene, akkor esetleg megharagszik rám, bosszút áll rajtam.” 

„Én biztos, hogy nem küldöm el, a munkahelye az egyetlen biztos pontja. Miattam nem fog tönkre menni az élete..” 

„Igen, ez a rendszer nem működőképes, de 6-ból 5 embernek jó, nekem pedig nincs szükségem az elutasítottság érzésére”

Negatív érzések helyett a pozitív érzések gyűjtéséhez arra lesz szükség, hogy olyan emberekkel vegyük körül magunkat, akik minket megerősítenek. 

Ebből következhet az, hogy aki jelez, aki kritikát fogalmaz meg, vagy biztat a változtatásra, az kerül a partvonalra. 

• Önmagunkról alkotott kép

„Én egy tanult, megbízható orvos vagyok. Nem tévedhettem akkorát, hogy a röntgensugár ennyire káros.. „  

„Én egy jó ember vagyok. Én egy kedves ember vagyok. Én egy magabiztos, nagy tudású, közkedvelt főnök vagyok. Nem lehet, hogy bármi olyan történjen, ami ennek az ellenkezőjét bizonyítja.” 

„Jó emberismerő vagyok. Biztos, hogy nem vettem fel alkalmatlan kollégát.” 

Neked ismerősek ezek a mondatok? 

Mondod őket vagy hallgatod?