"Aki ismeri önmagát, az útvesztőből is égre lát."

Felelős vagyok-e azért, hogy hogy érzem magam a munkahelyemen? 

Szubjektív feldolgozásra készülök most, az ihletet saját megélések és a környezetemben lévő kedves emberek által megosztott tapasztalatok adják. Mit lehet tenni, ha nem érzed jól magad a munkahelyeden? Az okok különbözőek lehetnek: anyagi megbecsülés hiánya, elismerés hiánya, folytonos nézeteltérések, a feladatok minősége, általános rossz hangulat, szervezetlenség megélése, infrastrukturális hiányosságok, megfelelő munkakörülmények hiánya, vezetői alkalmatlanság megélése és a többi.. 

Miért felel ebből a munkavállaló? Konfliktusok és az általános rossz hangulat tekintetében az egyéni felelősség nem elvitatható. A többi témában már kevésbé érzem csak az egyéni felelősséget, azon túl persze, hogy a megfelelő helyen tett jelzés szerintem mindenkire érvényes. 

Konfliktusok kapcsán fontos lehet az önismereti munka, az önvizsgálat.

• Van-e hatásom, felelősségem a konfliktusok kialakulásában és fennmaradásában?
• Tudok-e tenni azért, hogy változzon a hangulat? Akarok-e tenni azért, hogy változzon?
• Mi az én felelősségem?
• Tudok-e megfelelően, tisztelettudóan kommunikálni a munkatársaimmal?
• Egyenrangú félként kezelem a munkatársaimat?
• Visszaélek-e a hatalmammal?
• Odafigyelek-e mások jelzéseire?
• …

A dohányzóban nagyon határozottan megvan a véleményem, azonban „nem szólok, mert az én szavam semmit nem ér” és a „minek avatkozzak bele a vezetők dolgába” vagy a „én biztos nem szólok, nehogy kirúgjanak” kezdetű mondatokkal azt támasztjuk alá, hogy nincs elégedetlenség, nincs nehézség. A problémák nem léteznek, hisz senki nem szól semmit. 

Természetesen érthető az aggodalom, sajnos előfordult már a világtörténelemben, hogy aki ellenállt vagy jelzést tett, annak mennie kellett.  Viszont egy olyan helyen dolgozni, ahol nem érték a munkavállaló, ahol nem vesznek tudomást a problémákról, ott hosszú távon lehetetlen jól lenni. Ahhoz pedig túl sokat kell a munkahelyen lenni és a munkával foglalkozni, hogy rosszul érezzük magunkat ott. 

El lehetne indulni azon a vonalon is, hogy nehéz munkát találni, nem lehet olyan könnyen mozogni, de egyrészt vannak csodák és olykor meghallják a jelzéseket, másrészt a változást nem aranytálcával kínálják, hanem sok nehéz döntéssel. Az esetek nagy többségében a komfortzónán túl lesz a megoldás. 

A szükségleteink megfogalmazása olykor nehéz. Hogyan is kérhetnék magasabb fizetést? Ki vagyok én, hogy szóljak egy általam ismert probléma kapcsán? Miért pont én legyek a hangadó? A válaszom egyszerű: Ha úgy ítéled meg, hogy jó munkaerő vagy, megbízható és értékteremtő, ha meg tudod úgy fogalmazni a jelzést, hogy az nem ítélet vagy minősítés, hanem szeretetteljes önérvényesítés, akkor tessék odaállni és megszólalni. 

Ha meghallgatnak és nyitottak a jelzésre, akkor minden erőfeszítés megérte. Ha nem veszik tudomásul és nem változnak a dolgok, az is egy válasz. Rövid az élet, és bárki azt mondta neked, nem igaz, hogy „mindent ki kell bírni”. Nem, nem kell mindent kibírni. 

A saját határaink megismerésében, a szükségletek megfogalmazásában, a szeretetteljes önérvényesítésben és az autonómia megerősítésében sokat segíthet az önismereti munka, szakmai személyiségfejlesztésben kifejezetten a szupervízió. 

Én magam az a jelző fajta vagyok. Hol sikerül asszertíven, hol kevésbé. : ) Szólok, kérek, jelzek, mondom… Van, hogy hallják, van, hogy nem. Ahol ezért atrocitás ért, ott felmondtam. Többségében inkább semleges vagy megértő fülekre talált a hangom. 

A 120 óra pszichodráma, a rengeteg szupervízió és a megdolgozott tapasztalatok megmutatták nekem, hogy ki vagyok én, mik az értékeim, meddig nyújtózkodhatok, és hogy mikor mondjam azt, hogy: „igen, meghallgattak és tudunk tovább együtt működni” vagy „köszönöm, nekem ebből ennyi éppen elég volt.” 

A munkahelyi nehézségek ezer összetevőből állnak. Te is az egész része vagy. Van lehetőséged változtatni. Az például vitathatatlanul a Te lehetőséged, hogy önismereti munkába fogj.